Csányi László

 

A magyar írók jeles egyénisége, munkásságágnak elismeréseként néhány nappal ezelőtt vehette át a Babits-díjat, s most újra köszöntjük, városunkhoz való több mint negyven éves ragaszkodásáért, az Urbe szeretetéért, amely szeretet alkotásaiból melegen sugárzik, országhatáron túl is, mind a mai napig hűségesen.

Csányi László író, költő, műfordító, irodalomtörténész, esszéista, lapszerkesztő, irodalomszervező, Batsányi városában, Tapolcán született, 1922. június 9-én. Jó szüleinek köszönhetően az irodalom vonzásában nőtt fel, továbbörökített versek szeretetével. Győrbe járt gimnáziumba, a bencésekhez. Ezután Pécs következett, irodalmi jelenlétének kezdete. Első írásai a Sorsunk-ban jelentek meg. A bíztató kezdetet egy időre megszakította a háború, majd az ötvenes évek bizalmatlan légköre. A megélhetéséért újságíróként Pécsett, Kaposváron, Szegeden, majd Szekszárdon dolgozott, s végül, az Illyés által is nagyra becsült európai színvonalú kulturális rovat szerkesztőjeként vonult nyugalomba a megyei laptól.

Az ötvenes évek végétől egyre több irodalmi lapnak dolgozik (Kortárs, Jelenkor, Somogy,  Élet és Irodalom, Napjaink, Vigilia, Új Írás). Művei először antológiákban jelennek meg, majd sorra napvilágot látnak önálló kötetei is: Az ijfú Vörösmarty, Vörösmarty szerelmei, Szekszárdi Napló, Égtájak utassal, Somlyó György (pályakép), Bejártam Tolnát, Baranyát, Az emlékezés ösvényei (Szekszárd az ötvenes években), Babits átváltozásai, Takáts Gyula világa. Széchenyiről írt esszéjét 1992-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki. Életművének bibliográfiája is megjelent, amely felöleli a Szekszárdhoz kötődő négy évtized gazdag munkásságát.

Csányi László a Dunatáj című esszé folyóirat egyik alapítója, felelős szerkesztője, elismert Babits-kutató.  Ahogy Kovács Sándor Iván fogalmazza: „Babits Mihály – Szekszárd városa – Csányi László: a legtermészetesebben összetartozó dolgok. Csányi László szellemi horizontjának, esszéírói, szerkesztői, irodalomszervezői rangjának magasságát a Babits-eszmény szintje jelzi és ünnepelt szakértelme szavatolja.”

Műhelyteremtő, tudós szellemiségét, művészetét köszöni meg most a város. Azt a melegszívű kötődést, amelyről az író így vall: „Babits ebben a városban írta, hogy dombjairól Párizsig, Londonig látni, reggelente ezek a körvonalait keresem. Nem az elvágyódás hív, soha nem kívántam az ország határain kívül élni, hanem a gazdagodás, hogy szívembe és otthonomba mentsem az elérhetőt, ami élmény és ismeret, vágy és imaginárius valóság.”