TALÁLKOZZUNK SZEKSZÁRDON!

Csatlakozzon idén Ön is, és próbálja ki, mennyi szeretet fér el egy cipősdobozban!
Ha szeretné, hogy minél több gyermek kapjon karácsonyi ajándékot, akkor nem kell mást tennie, csupán egy cipősdobozt megtölteni ajándékkal és eljuttatni nekünk.
A dobozban lehet játék, iskolai eszköz, édesség, könyv, higiéniai eszköz, bármi, amivel a szeretet ünnepén mosolyt csalhatunk a gyerekek arcára.

Kérjük, a dobozon tüntesse fel, kinek szánja az ajándékot! (gyermek kora és neme)

A dobozba nem kerülhet romlandó étel, gyümölcs, gyógyszer és törékeny tárgy!

Az ajándékcsomagokat a Humánszolgáltató Központ (Család- és Gyermekjóléti Szolgálat, Családsegítő és Gyermekjóléti Központ, Családok Átmeneti Otthona, Hajléktalansegítő Szolgálat) által pártfogolt gyermekek kapják meg.

Az ajándékokat 2026. december 13-ig, a Babits Mihály Kulturális Központ nyitvatartási idejében személyesen, az információs szolgálatnál lehet leadni!

(Szekszárd, Szent István tér 10.)

Résztvevő együttesek:

Árendás Néptáncegyüttes – Hódmezővásárhely

Balaton Táncegyüttes – Siófok

Bartina Néptáncegyüttes – Szekszárd

Csaba Nemzetiségi Néptáncegyüttes – Békéscsaba

ELTE SEK Szökős Néptáncegyüttes – Szombathely

Pöndöly Néptáncegyüttes – Komló

Talentum Táncegyüttes – Szabadka (Vajdaság, Szerbia)

Zselic Táncegyüttes – Szenna

A belépés díjtalan.

A rendezvény szervezői:

Bartina Néptánc Közhasznú Egyesület

Babits Mihály Kulturális Központ

További információ: +36 70/3353487

Facebook: bartinaneptanc

Csatlakozzon idén Ön is, és próbálja ki, mennyi szeretet fér el egy cipősdobozban!
Ha szeretné, hogy minél több gyermek kapjon karácsonyi ajándékot, akkor nem kell mást tennie, csupán egy cipősdobozt megtölteni ajándékkal és eljuttatni nekünk.
A dobozban lehet játék, iskolai eszköz, édesség, könyv, higiéniai eszköz, bármi, amivel a szeretet ünnepén mosolyt csalhatunk a gyerekek arcára.

Kérjük, a dobozon tüntesse fel, kinek szánja az ajándékot! (gyermek kora és neme)

A dobozba nem kerülhet romlandó étel, gyümölcs, gyógyszer és törékeny tárgy!

Az ajándékcsomagokat a Humánszolgáltató Központ (Család- és Gyermekjóléti Szolgálat, Családsegítő és Gyermekjóléti Központ, Családok Átmeneti Otthona, Hajléktalansegítő Szolgálat) által pártfogolt gyermekek kapják meg.

Az ajándékokat 2026. december 13-ig, a Babits Mihály Kulturális Központ nyitvatartási idejében személyesen, az információs szolgálatnál lehet leadni!

(Szekszárd, Szent István tér 10.)

Ismerős a táj. Manapság valamennyi világhálón jelenlévő alkalmazás üzemeltetéséhez szükséges környezetnek el kell számolnia az online weboldal, közösségi média, fórum felhasználóinak tartalmaival. Meg kell határoznia, hogy azok megfelelnek-e a szabályzatának, vagy tartalmuk sérti-e azt. Esetleg éppen csak csökkentik a tartalom láthatóságát, illetve működését ideiglenesen vagy véglegesen korlátozzák. Tudnivaló, hogy naponta százezres méretű korlátozó döntést hoznak, melyekről a felhasználók nem kapnak érdemi indoklást. A magyar képzőművészet történetének barátai ezért aztán jól ismert tájakon érezhetik magukat, ha a Kádár-korszak (1956–1989) „3 T” néven ismertté vált kulturális közegében pillantásokat vetnek az alkotók és műalkotások „támogatott”, „tűrt” és „tiltott” művészetpolitikai szabályrendszerére. Ebben támogatott műnek a „pártos” és „szocialista realista”, tűrtnek a nem marxista, ugyanakkor a marxizmussal nyíltan nem polemizáló, tiltottnak pedig a politikailag félreérthetetlenül rendszerellenes alkotások számítottak. Az új kulturális politika fő irányítója Aczél György KB-tag (1956–1989), művelődésügyi miniszterhelyettes (1957–1967), PB-tag (1970–1988), s 1967-től 1974-ig, majd 1981-től 1985-ig a KB kulturális ügyekért felelős titkára volt. Bár magasabb iskolába ő sem járt, a kádárista vezetők többségétől eltérően kiterjedt irodalmi műveltségre tett szert.

Jelzett időszak a magyar neoavantgárd kibontakozásának – a klasszikus avantgárdot magára vonatkoztatva értelmező – művészeti irányzatait jelentette, és képtelen volt a Kádár-korszakhoz alkalmazkodni. A képzőművészetet jellemezte a formai sokféleség, a művészet és a mindennapi élet közötti határok lebontása, valamint a nem hivatalos, szűk körben bemutatott (underground) művek létrehozása.  Mindezeknek a megjelenését a nemzetközi hatásoknak és körülményeknek változásai is segítették. A nyugat, ami „rendszer” szívós ellenségképét alkotta, a művészetpolitika állandó veszélyforrása volt. És a rendszernek – főként a hetvenes évek közepétől – ekkor már csak korlátozott politikai eszközök álltak rendelkezésére az ilyen hatások semlegesítésére. 1966. májusában a Stúdió ’66-ban a fiatal avantgárd művészek, a későbbi Iparterv kiállítói, 1966. júniusában Molnár Sándor informel képei a Mednyánszky teremben, 1966. december 22-én a Zuglói Kör tagjainak képeiből rendezett tárlatok. 1968. februárjában régi és új avantgárd kiállítók együtt. Aztán az Iparterv I. 1968. december 12-én Sinkovits Péter 11 neoavantgárd fiatal művész képeiből rendezett kiállítást az irodaház aulájában. 1969. májustól júniusig kéthetente kiállítások a Központi Fizikai Kutatóintézet KISZ klubjában, a Budafoki úton. Keserü Ilona gesztusfestészete utalt leginkább vissza az Európai Iskolához, Frey Krisztián és Tót Endre a gesztusfestészet és az amerikai absztrakt expresszionizmus irányában alkotott. Molnár Sándor monokróm festményekkel jelentkezett. Bak Imre és Nádler István a geometrikus új absztrakciót képviselte. Hencze Tamás op-arthoz, Lakner László és Konkoly Gyula pop-art-hoz közelítő képeit mutatta be. Az Iparterv II.-t Szentjóby Tamás happeningjével zárták. A kiállítás csak pár napig volt látható, mert az akkor cenzori hivatalként működő Képző- és Iparművészeti Lektorátus betiltotta. A „Három T” elve azonban nemcsak a magyarországi szellemi életet szabályozta. Szorosan összefüggött a nyugati magyar emigrációhoz való viszonnyal is. Az állambiztonság és a kultúrpolitika a tiltott kategóriába eső itthoni alkotókat sokszor emigrációba kényszerítették, a már kint lévőket megpróbálták megosztani, semlegesíteni vagy a „tűrt/támogatott” kategórián keresztül hazacsábítani.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.

A képek, szobrok valakit (valamit) mutatnak. Ott vannak ezen „mutatványok” között maguk az alkotók is, akik mások mellett önmagukat „írják” le, jellemzik. Nincs kulturális korszak, melyben ne jelenne meg valamilyen formában a modell, akiben olykor az alkotói én is felismerhető. De mit is ismerünk fel ebben? Alkalmi végeredményeket. Elsősorban az öröklött és szerzett vagy kialakított fizikai tulajdonságok integrációját, a személyiség tudatos megélésének dokumentumát, ami az önismereten (vagy ön-félreértésen, ön-elrejtésen) alapuló testkép, egy bizonyos „én-élmény” birtokában (részben tudatosan, részben tudattalanul) de igen eltérő intenzitással közvetít valamiféle autonómiát. A művészet és az önismeret szorosan összefügg, mivel az alkotás és a művészet befogadása belső világunk minőségének feltárásához is elvezethet. A katarzist szokták e helyt emlegetni.  A művészet speciális tükör, ami segítheti érzéseink megértését. A vizuális művészetek nem verbális csatornákat nyitnak meg, amelyeken a rejtett félelmek, vágyak és konfliktusok formát öltenek, így láthatóvá és kezelhetővé válnak. A művész egyénisége a kreatív alkotófolyamat legmeghatározóbb eleme. Művek sokasága bizonyítja, hogy ez az egyedi szűrő, amelyen keresztül az alkotó a világot szemléli, feldolgozza és egy speciális új valósággá formálja. Az előadás során megvizsgáljuk, hogy a művész egyéniségét olyan jellemvonások, mint a szenzibilitás (érzékenység) miként határozzák meg. Látjuk majd, hogy a művészek kulturális korszaktól függetlenül, de az átlagosnál intenzívebben élik meg a környező világ ingereit, a társadalmi feszültségeket vagy a belső érzelmi hullámzásokat. A stílusteremtő mesterek között látjuk majd, hogy az erős művészi egyéniség nehezen viseli a dogmákat, a merev szabályokat és a sablonokat. Készen áll arra, hogy szembe menjen elvárásokkal. Hajlama van az ellenkezésre, a megszokott formák, társadalmi konvenciók megkérdőjelezésére és a járatlan utak keresésére. Georges-Louis Leclerc de Buffon mondása szerint: „A stílus maga az ember.” Az egyéniség határozza meg az anyagválasztást, a színhasználatot, a hangvételt vagy éppen az ecsetkezelést. Az elmélyült finomságot és a rapszodikus őrjöngést. A művész gyakran névtelen kézműves (anonymus) volt, aki az isteni dicsőséget szolgálta, ezért egyéniségét elrejtette. A reneszánsz megszülte a zsenikultuszt és megjelent az egyéni hírnév, a sajátos stílus elvárása, ugyanakkor elismerése, az egyéniség kultusza. A romantika hozta, hogy a művészre, mint látnokra tekintettek, akinek szenvedése és szenvedélye a mű forrása. A modernség korszakában és a kortárs művészet közegében az egyéniség fogalma még összetettebbé vált. Sokszor maga a művész személyisége, provokatív imázsa vagy éppen a személyiség tudatos feloldása (pl. Andy Warhol vagy Banksy) válik a művészeti koncepció részévé, melyben a klasszikus esztétikai hagyomány és vizuális konvenciórendszer már nem kapcsolódik szervesen az új leleményekhez. Abban a tekintetben azonban ma sincs változás, hogy a művészi egyéniség a saját belső igazságát és látásmódját kompromisszumok nélkül kívánja formába önteni. Mindez ma már globális kertetek között és nyelven foglalja magában a sci-fit, a fantasyt, a cyberpunkot, a mágikus realizmust és a kritikai /spekulatív dizájnt. Provokál, alternatív eszközöket, képzelt technológiákat vagy poszthumán környezetet mutat be. Gyakran kapcsolódik a spekulatív realizmushoz, amely azt vizsgálja, hogyan léteznek a dolgok az embertől függetlenül akár.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.

Igen érdekes története van azoknak a közösségi, intézményes és interaktív kereteknek, amelyeken keresztül a művészet megjelenik, hat a közösségekre, annak tagjaira, és a korszaktól függetlenül összeköti az alkotókat, valamint a művészetek „fogyasztóit”. Intézményes és nyilvános formái szakrális terekhez, otthonokhoz, kiállítóhelyekhez, magán-, és közgyűjteményekhez kapcsolódnak.  De léteznek műhelyek, iskolák, művészeti szalonok és akadémiák formájában is. Ezek történelmileg a művészet értékelésének és szentesítésének, valamint az ezekkel kapcsolatos társasági eszmecseréknek ugyancsak a helyszínei. A művészek életének számos szakmai közösségi formája van, ezekben az amatőr státusztól az akadémiáig „osztanak” helyet és helyzetet az alkotóknak. Vannak alkotó közösségek, melyekben a tagok nem üzleti céllal, hanem önképzésből és közösségi élményért hoznak létre művészetet. Az antikvitás ismerte már a mesterek körül kialakult alkotóműhelyeket. A kora középkor kolostori scriptoriumaiban, másolóműhelyek közösségében szerzetesek és apácák dolgoztak. A szerzetesi építőműhelyek a középkori Európa és Magyarország építészetének, technológiai kultúrájának legfőbb motorjai voltak. A kora és érett középkorban (különösen a 11–13. században) a monumentális kőépítészet tudománya nem világi céhek, hanem a különböző szerzetesrendek zárt műhelyei és vándorló mestercsoportjai kezében összpontosult. A városiasodás és a gótika korában a művészet átkerült a kolostorokból a világi városi közösségek céhrendszerébe. A festők, szobrászok, kőfaragók és építészek szigorú hierarchiájú szakmai és érdekvédelmi közösségekbe tömörültek. A művész magas szintű kézművesként (artifex) határozta meg önmagát. A műhelymunka (bottega) folyamataiban, közöttük egy-egy nagyobb oltárkép vagy szoborcsoport létrehozása során hatékony munkamegosztás jött létre. A nagy gótikus székesegyházak mellett működő, vándorló építőmesterekből és kőfaragókból álló zárt, nemzetközi hálózatok és testvériségek, amelyek sajátos belső szabályzattal és titkokkal rendelkeztek (Bauhütték- Katedrálisépítő páholyok). Az „udvari kultúrában” a mecénás uralkodók és nemesek maguk köré gyűjtötték a legjobb művészeket. A művészet itt a politikai reprezentáció, a hatalom legitimációjának és a társasági presztízsnek az eszköze volt. A felvilágosodás korában (18. század) a művészet kilépett az „udvar” falai közül, és az új, polgáriasodó közösségi terekben talált otthonra. A legfontosabb társasági formák a szalonok, a kávéházak, a tudományos akadémiák és a szabadkőműves páholyok voltak. Az első művészeti akadémiák Itáliában jöttek létre az 1500-as évek derekán. Európa legnagyobb hatású művészeti akadémiáját, a francia királyi szépművészeti akadémiát az az uralkodói szándék hozta létre 1648-ban, hogy az abszolút királyi hatalomnak meglegyen az abszolút művészeti hatalmat megtestesítő intézménye is. Az akadémiáknak ez a rendszere élt tovább a 19. század során is. Párizstól Münchenig, Bécstől Szentpétervárig, Madridtól Berlinig. Ezt a rendszert kezdte ki az a modern művészet, ami nem ismerte el sem az abszolút normákat, sem a művészeti érték kérdésében döntéseket hozó hivatali tekintélyeket. A hagyományos műformák kiterjesztett fogalmának jegyében a résztvevői-társalkotói szemlélet elterjedt tendencia. Olyan alkotásokról van szó, amelyek magát a nézőt, a közösséget és az emberi kommunikáció legszélesebb körét használják fel eszközükül. Események jönnek létre, amelyek a művészet erejével reagálnak aktuális társadalmi, politikai vagy környezetvédelmi ügyekre.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.

A műalkotás magakelletésének követhető jelei csaknem a csábítás manővereivel analóg megoldások, melyek a művészetelmélet, a pszichológia és a filozófia egyik legősibb, legizgalmasabb területén helyezkednek el. Amikor egy műalkotás „elcsábít”, nem csupán passzív szemlélői, hanem aktív résztvevőivé válunk egy olyan játéknak, amely az érzékeinkre, a vágyainkra és tudattalan belső valóságunkra hat. A művészet és a csábítás kapcsolata több különböző szinten értelmezhető. Az esztétikai karakterű bűvölet a forma és a technika hatalmát „veti be”. Nyilvánvaló, hogy a műalkotás kivételes esélye a megjelenésével, érzéki felületével rabul ejteni a nézőjét. A vizualitás: a festmények színei, a szobrok textúrája vagy a filmek képi világa úgy vonzza a tekintetet, mint a virágok a rovarokat. A műalkotás – akárcsak a klasszikus csábítás – sosem mutat meg mindent egyszerre. Titkokat hagy, elhallgat részleteket, ezzel arra kényszerít, hogy közelebb lépjünk, és a saját képzeletünkkel egészítsük ki a hiányzó láncszemeket. A pszichológiai természetű csábítás lényege nem a valóság felkínálása, hanem a játék a valóságot megjelenítő jelekkel.  Az illúzió diadala. A művészet elhiteti velünk, hogy amit látunk vagy hallunk, az valóságosabb, tartalmasabb, vagy intenzívebb, mint a saját életünk. Megigéz, és önként adjuk át magunkat neki. Szívesen azonosulunk vágyott karakterekkel, hangulatokkal és a műalkotás engedélyt ad arra, hogy megéljük azt, amit a valóságban nem merünk tenni. A befogadó számos esetben nem partner, hanem „áldozat”. Pedig a műalkotásban érlelt csábítás nem egyoldalú erőszak, inkább valamiféle csendes és beleegyező megállapodás. Ahhoz, hogy egy könyv, egy festmény vagy egy zenemű hatni tudjon ránk, le kell gyengíteni racionális és a műveltségen alapuló védelmi vonalainkat és akkor vannak művek, melyek képesek kizökkenteni az adott idő és a tér medréből (ez az úgynevezett flow vagy katarzis élménye). A művészettörténet tele van alkotásokkal, amelyek magát a csábítást választották témájukul, vagy amelyek technikájukkal váltak a csábítás eszközévé. A reneszánsz közhely: Leonardo da Vinci Mona Lisájának talányos mosolya évszázadok óta a megfoghatatlan esztétikai csábítás szimbóluma. Caravaggio képei pedig a fény-árnyék játékkal (chiaroscuro) szinte fizikailag rántják be a nézőt a jelenetbe. A szürrealizmus: Salvador Dalí vagy René Magritte alkotásai a logika összezavarásával csábítják el az elmét egy olyan világba, ahol a szabályok megszűnnek létezni. De a kábításnak is vannak trükkjei. Már Shakespeare Hamletjében találunk utalást a droghasználatra, amikor Polonius a „the very ecstasy of love” kifejezéssel illeti a királyfi bolondnak látszó viselkedését Opheliával szemben. Ezt fordította Arany János „szerelmi önkívüllétnek”. Thomas de Quincey (1785–1859) Egy angol ópiumevő vallomásai című könyvében ír „az átkos kötelékről, amely fogva tartott”, majd így folytatja: „szétszakítottam, majdnem az utolsó láncszemig”, és önmagát kérdezi: „miképp is juthatott odáig egy értelmes lény, hogy fejét a nyomorúság ily rettentő igájába hajtsa?” Gulácsy Lajos (1882–1932) idegei csillapítására gyakran nyúlt a borospohárhoz, de hányatott és boldogtalan élete során kipróbálta a kábítószereket is. Ezek élményét Az ópiumevő álma (1913–1918) és a Varázsló kertje című festményein örökítette meg, amelyeken egzotikus növények, indák, és a mákgubók motívumai játsszák a főszerepet. Ezeket a rejtett jeleket a változatos színek teszik hangsúlyossá. A művészek igen érzékenyen reagáltak erre az új „örömforrásra”, sokan életük végéig sem tudtak elmenekülni előle.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.

Jó lenne hinni, hogy nem egy hanyatlástörténeti folyamatba merevedtünk, amikor a modern művészet múltját a jelen folyamataival és történéseivel megszakítatlan kapcsolatban szeretnénk látni. Jó lenne hinni, hogy a művészet ma nagyobb hatalommal bír, mint valaha. Mire alapozhatjuk a reményteljes bizakodást? Mindenekelőtt megfigyelhető, hogy van egy bizonyos szövetség a művészet, a mindennapi aktivitások, a közösség, környezet, dizájn és a kritikus helyzetű egzisztenciák, valamint a luxus között. A mindennapjainkban már kevés olyan tárgy van, amit tisztán funkcionálisan gondolnak el és állítanak elő, az esztétikai természetű szándékok mindenhol megjelennek. Jól eligazít a kérdésben az a különösen szembetűnő példa, amikor egy divatcég esetében, mint a Louis Vuitton, (ami Párizsban saját múzeumot tart fenn) olyan művészeket is kiállít, mint pl. Jean-Michel Basquiat; eközben luxuscikkeket, mint pl. méregdrága kézitáskákat ad el művészi termékekként. A „hatalom művészete” kifejezés a politika, az esztétika és a társadalomtudományok területén azt a módszert jelenti, ahogyan a hatalom a művészetet és a kultúrát eszközként használja befolyásának növelésére, vagy ahogyan magát a politikai cselekvést művészi szintre kívánja emelni. Senki nem vonja kétségbe, hogy a művészet és a keresztény egyház kapcsolata évezredes, mélyen gyökerező szövetség, amely alapjaiban határozta meg az egyetemes építészetet, képzőművészetet és zene-kultúrát. A világi viszonyok között, mint pl. az abszolutizmusban – mint XIV. Lajos francia király udvarában – a protokoll, a divat és az udvari kultúra összekapcsolódott a politikai dominanciával. A történelem során, a barokk udvarokban vagy éppen a totalitárius rendszerekben az adott hatalom épületei, szobrai és festményei a legitimáció eszközeivé lettek, vizuális formába öntötték a nagyság és örökkévalóság vágyott tényét. Mindevvel szemben a művész sokszor kritikai álláspontokat is érvényesíthetett, így formálódott az örök, és szélsőségeket sem nélkülöző párbeszéd a hatalom művészete és a művészet hatalma között. A korai 20. század forradalmi kísérletezései (mint a konstruktivizmus vagy a futurizmus) után a sztálini korban betiltották a modernista, absztrakt irányzatokat, mert azokat „polgári dekadenciának” bélyegezték. Az olasz Novecento 1922-ben Milánóban alapított olasz képzőművészeti mozgalom volt, amely szoros kapcsolatban állt a korabeli olasz fasiszta kormányzattal, Mussolini kultúrpolitikájával. Az ekkori német képzőművészet a nemzetiszocialista ideológiát szolgáló, klasszikus formákat és a faji tisztaság mítoszát hirdető állami propaganda volt. Megsemmisítette és „elfajzottnak” nyilvánította a modern művészetet. Eszményei a neoklasszicizmus monumentalitása és a tájromantika voltak. Hírhedt kiállítás az 1937-ben Münchenben rendezett Entartete Kunst című kiállítást, ahol gúnyolódás tárgyává téve mutatták be többek között Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Emil Nolde és Otto Dix műveit. A szovjet befolyás alatt élő országok szocialista realizmusa a marxizmus-leninizmus ideológiáját szolgáló, államilag irányított és cenzúrázott alkotómódszer volt. Célja a kommunista eszmék terjesztése, a munkásosztály hősiességének bemutatása és a pártpolitikai propaganda volt. Magyarországon is adódik a kérdés: miképpen viszonyuljunk a Kádár-korban ünnepelt, megbecsült, mára azonban ismeretlen helyeken porosodó életművekkel? Ha felleljük olykor őket, mit tegyünk velük? Miképpen válaszolnak a kérdéseinkre, melyeket arra vonatkozóan teszünk fel, hogy milyen volt a kulturális és mindennapi élet tere abban a világban, amelyben mintha megállt volna az idő?

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.

Az, hogy mivel töltjük az időnket, meghatározza az ízlésünket, a világnézetünket és szociális orientációnkat. Értékrendünket. A szórakozás olyan kellemes, pihentető vagy vidám tevékenység, amely leköti a figyelmet, örömet okoz, és segít elterelni a gondolatokat a köznapok civil kötelezettségeiről, a munka fáradalmairól. Szórakozás közben csökken a bennünk felgyűlő feszültség, kiegyensúlyozottabbá válik a testi-lelki egyensúlyunk. Változatos formái között a vizuális kultúra jelenségei és intézményei is helyet kaphatnak. A szabadidő növekedése és minőségi eltöltése alapvetően formálja az életmódjainkat, alakítja a társadalmi és gazdasági folyamatokat, melyeknek részesei vagyunk. Keveseknek van kétsége afelől, hogy napjainkban a művészetekkel összefüggő események a szabadidő kellemes és szórakoztató eltöltésének tárgyává, közegévé váltak. Modern világunkban a képzőművészet és a szórakozás többnyire szorosan összefonódik, már nemcsak a csendes szemlélődés, hanem az aktív kikapcsolódás keretévé válik. Feltételei voltak azonban ennek a változásnak. A szabadidő bővülése következtében meg kellett jelennie a kulturális intézmények szolgáltatásaira irányuló nagyobb, passzív és aktív rekreációs formákat létrehozó igénynek. Szemben a „komoly” vagy magas művészettel, az un. könnyű műfajok körének intenzív tágulása a szórakoztatás, a kikapcsolódás és a széles tömegek elérésének céljával hoz mozgásba közérthetőbb, dallamosabb, gördülékenyebb cselekményvezetésű produkciókat. Nem feltétlenül újkeletű jelenségeknek vagyunk tanúi. A magas kultúra (elitkultúra) és az alacsony kultúra (populáris vagy tömegkultúra) a társadalom kulturális jelenségeinek két, egymást kiegészítő és minimális mértékben egymással elegyedő rétege volt évszázadokon keresztül. A magas kultúrát hagyományosan a szűkebb társadalmi elithez (a magasabb státuszú vagy iskolázottságú rétegekhez) kötik, míg a tömegkultúra mindenki számára hozzáférhető közeg. A művészettörténetben meghatározó tájékozódási pontokat szinte kizárólag a „magas művészet” példázatai adják. A modern korban a két réteg határai egyre inkább elmosódnak. A popkultúra elemei gyakran megjelennek a magas művészetben, míg a magas kultúra fordítva, inspirációként vagy idézetként szolgál a tömegszórakoztatásban. A korábbi merev szembenállás helyett (amelyben az alacsony kultúrát értéktelennek vagy vulgárisnak bélyegezték) a mai kultúratudomány inkább egyenrangú, de eltérő funkciójú és nyelvezetű kifejezési formaként tekint ezekre. A pop-art művészei a reklámokat, a képregényeket és a filmeket használták fel a műveikben. Jelszó lett a közérthetőség, a magas kultúra és az olcsó szórakozás közötti merev falakat lebontotta ez az irányzat. A modern művészet ma már nemcsak a csendes múzeumi termekben él, hanem izgalmas, interaktív és szórakoztató formákban is megjelenik, amelyekbe a néző bekapcsolódhat. Óriási fényfestések segítik a nézőt „belelépni” egy képbe. Interaktív installációk, olyan szobrok vagy gépek jöttek létre, amelyek reagálnak a látogatók mozgására, érintésére vagy hangjára. Így a kérdéses mű a közönség részvétele nélkül nem is teljes. Művészek szürke tűzfalakat és köztereket változtatnak át élénk színű galériákká.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.