Jó lenne hinni, hogy nem egy hanyatlástörténeti folyamatba merevedtünk, amikor a modern művészet múltját a jelen folyamataival és történéseivel megszakítatlan kapcsolatban szeretnénk látni. Jó lenne hinni, hogy a művészet ma nagyobb hatalommal bír, mint valaha. Mire alapozhatjuk a reményteljes bizakodást? Mindenekelőtt megfigyelhető, hogy van egy bizonyos szövetség a művészet, a mindennapi aktivitások, a közösség, környezet, dizájn és a kritikus helyzetű egzisztenciák, valamint a luxus között. A mindennapjainkban már kevés olyan tárgy van, amit tisztán funkcionálisan gondolnak el és állítanak elő, az esztétikai természetű szándékok mindenhol megjelennek. Jól eligazít a kérdésben az a különösen szembetűnő példa, amikor egy divatcég esetében, mint a Louis Vuitton, (ami Párizsban saját múzeumot tart fenn) olyan művészeket is kiállít, mint pl. Jean-Michel Basquiat; eközben luxuscikkeket, mint pl. méregdrága kézitáskákat ad el művészi termékekként. A „hatalom művészete” kifejezés a politika, az esztétika és a társadalomtudományok területén azt a módszert jelenti, ahogyan a hatalom a művészetet és a kultúrát eszközként használja befolyásának növelésére, vagy ahogyan magát a politikai cselekvést művészi szintre kívánja emelni. Senki nem vonja kétségbe, hogy a művészet és a keresztény egyház kapcsolata évezredes, mélyen gyökerező szövetség, amely alapjaiban határozta meg az egyetemes építészetet, képzőművészetet és zene-kultúrát. A világi viszonyok között, mint pl. az abszolutizmusban – mint XIV. Lajos francia király udvarában – a protokoll, a divat és az udvari kultúra összekapcsolódott a politikai dominanciával. A történelem során, a barokk udvarokban vagy éppen a totalitárius rendszerekben az adott hatalom épületei, szobrai és festményei a legitimáció eszközeivé lettek, vizuális formába öntötték a nagyság és örökkévalóság vágyott tényét. Mindevvel szemben a művész sokszor kritikai álláspontokat is érvényesíthetett, így formálódott az örök, és szélsőségeket sem nélkülöző párbeszéd a hatalom művészete és a művészet hatalma között. A korai 20. század forradalmi kísérletezései (mint a konstruktivizmus vagy a futurizmus) után a sztálini korban betiltották a modernista, absztrakt irányzatokat, mert azokat „polgári dekadenciának” bélyegezték. Az olasz Novecento 1922-ben Milánóban alapított olasz képzőművészeti mozgalom volt, amely szoros kapcsolatban állt a korabeli olasz fasiszta kormányzattal, Mussolini kultúrpolitikájával. Az ekkori német képzőművészet a nemzetiszocialista ideológiát szolgáló, klasszikus formákat és a faji tisztaság mítoszát hirdető állami propaganda volt. Megsemmisítette és „elfajzottnak” nyilvánította a modern művészetet. Eszményei a neoklasszicizmus monumentalitása és a tájromantika voltak. Hírhedt kiállítás az 1937-ben Münchenben rendezett Entartete Kunst című kiállítást, ahol gúnyolódás tárgyává téve mutatták be többek között Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Emil Nolde és Otto Dix műveit. A szovjet befolyás alatt élő országok szocialista realizmusa a marxizmus-leninizmus ideológiáját szolgáló, államilag irányított és cenzúrázott alkotómódszer volt. Célja a kommunista eszmék terjesztése, a munkásosztály hősiességének bemutatása és a pártpolitikai propaganda volt. Magyarországon is adódik a kérdés: miképpen viszonyuljunk a Kádár-korban ünnepelt, megbecsült, mára azonban ismeretlen helyeken porosodó életművekkel? Ha felleljük olykor őket, mit tegyünk velük? Miképpen válaszolnak a kérdéseinkre, melyeket arra vonatkozóan teszünk fel, hogy milyen volt a kulturális és mindennapi élet tere abban a világban, amelyben mintha megállt volna az idő?

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.