A műalkotás magakelletésének követhető jelei csaknem a csábítás manővereivel analóg megoldások, melyek a művészetelmélet, a pszichológia és a filozófia egyik legősibb, legizgalmasabb területén helyezkednek el. Amikor egy műalkotás „elcsábít”, nem csupán passzív szemlélői, hanem aktív résztvevőivé válunk egy olyan játéknak, amely az érzékeinkre, a vágyainkra és tudattalan belső valóságunkra hat. A művészet és a csábítás kapcsolata több különböző szinten értelmezhető. Az esztétikai karakterű bűvölet a forma és a technika hatalmát „veti be”. Nyilvánvaló, hogy a műalkotás kivételes esélye a megjelenésével, érzéki felületével rabul ejteni a nézőjét. A vizualitás: a festmények színei, a szobrok textúrája vagy a filmek képi világa úgy vonzza a tekintetet, mint a virágok a rovarokat. A műalkotás – akárcsak a klasszikus csábítás – sosem mutat meg mindent egyszerre. Titkokat hagy, elhallgat részleteket, ezzel arra kényszerít, hogy közelebb lépjünk, és a saját képzeletünkkel egészítsük ki a hiányzó láncszemeket. A pszichológiai természetű csábítás lényege nem a valóság felkínálása, hanem a játék a valóságot megjelenítő jelekkel.  Az illúzió diadala. A művészet elhiteti velünk, hogy amit látunk vagy hallunk, az valóságosabb, tartalmasabb, vagy intenzívebb, mint a saját életünk. Megigéz, és önként adjuk át magunkat neki. Szívesen azonosulunk vágyott karakterekkel, hangulatokkal és a műalkotás engedélyt ad arra, hogy megéljük azt, amit a valóságban nem merünk tenni. A befogadó számos esetben nem partner, hanem „áldozat”. Pedig a műalkotásban érlelt csábítás nem egyoldalú erőszak, inkább valamiféle csendes és beleegyező megállapodás. Ahhoz, hogy egy könyv, egy festmény vagy egy zenemű hatni tudjon ránk, le kell gyengíteni racionális és a műveltségen alapuló védelmi vonalainkat és akkor vannak művek, melyek képesek kizökkenteni az adott idő és a tér medréből (ez az úgynevezett flow vagy katarzis élménye). A művészettörténet tele van alkotásokkal, amelyek magát a csábítást választották témájukul, vagy amelyek technikájukkal váltak a csábítás eszközévé. A reneszánsz közhely: Leonardo da Vinci Mona Lisájának talányos mosolya évszázadok óta a megfoghatatlan esztétikai csábítás szimbóluma. Caravaggio képei pedig a fény-árnyék játékkal (chiaroscuro) szinte fizikailag rántják be a nézőt a jelenetbe. A szürrealizmus: Salvador Dalí vagy René Magritte alkotásai a logika összezavarásával csábítják el az elmét egy olyan világba, ahol a szabályok megszűnnek létezni. De a kábításnak is vannak trükkjei. Már Shakespeare Hamletjében találunk utalást a droghasználatra, amikor Polonius a „the very ecstasy of love” kifejezéssel illeti a királyfi bolondnak látszó viselkedését Opheliával szemben. Ezt fordította Arany János „szerelmi önkívüllétnek”. Thomas de Quincey (1785–1859) Egy angol ópiumevő vallomásai című könyvében ír „az átkos kötelékről, amely fogva tartott”, majd így folytatja: „szétszakítottam, majdnem az utolsó láncszemig”, és önmagát kérdezi: „miképp is juthatott odáig egy értelmes lény, hogy fejét a nyomorúság ily rettentő igájába hajtsa?” Gulácsy Lajos (1882–1932) idegei csillapítására gyakran nyúlt a borospohárhoz, de hányatott és boldogtalan élete során kipróbálta a kábítószereket is. Ezek élményét Az ópiumevő álma (1913–1918) és a Varázsló kertje című festményein örökítette meg, amelyeken egzotikus növények, indák, és a mákgubók motívumai játsszák a főszerepet. Ezeket a rejtett jeleket a változatos színek teszik hangsúlyossá. A művészek igen érzékenyen reagáltak erre az új „örömforrásra”, sokan életük végéig sem tudtak elmenekülni előle.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.