Ismerős a táj. Manapság valamennyi világhálón jelenlévő alkalmazás üzemeltetéséhez szükséges környezetnek el kell számolnia az online weboldal, közösségi média, fórum felhasználóinak tartalmaival. Meg kell határoznia, hogy azok megfelelnek-e a szabályzatának, vagy tartalmuk sérti-e azt. Esetleg éppen csak csökkentik a tartalom láthatóságát, illetve működését ideiglenesen vagy véglegesen korlátozzák. Tudnivaló, hogy naponta százezres méretű korlátozó döntést hoznak, melyekről a felhasználók nem kapnak érdemi indoklást. A magyar képzőművészet történetének barátai ezért aztán jól ismert tájakon érezhetik magukat, ha a Kádár-korszak (1956–1989) „3 T” néven ismertté vált kulturális közegében pillantásokat vetnek az alkotók és műalkotások „támogatott”, „tűrt” és „tiltott” művészetpolitikai szabályrendszerére. Ebben támogatott műnek a „pártos” és „szocialista realista”, tűrtnek a nem marxista, ugyanakkor a marxizmussal nyíltan nem polemizáló, tiltottnak pedig a politikailag félreérthetetlenül rendszerellenes alkotások számítottak. Az új kulturális politika fő irányítója Aczél György KB-tag (1956–1989), művelődésügyi miniszterhelyettes (1957–1967), PB-tag (1970–1988), s 1967-től 1974-ig, majd 1981-től 1985-ig a KB kulturális ügyekért felelős titkára volt. Bár magasabb iskolába ő sem járt, a kádárista vezetők többségétől eltérően kiterjedt irodalmi műveltségre tett szert.

Jelzett időszak a magyar neoavantgárd kibontakozásának – a klasszikus avantgárdot magára vonatkoztatva értelmező – művészeti irányzatait jelentette, és képtelen volt a Kádár-korszakhoz alkalmazkodni. A képzőművészetet jellemezte a formai sokféleség, a művészet és a mindennapi élet közötti határok lebontása, valamint a nem hivatalos, szűk körben bemutatott (underground) művek létrehozása.  Mindezeknek a megjelenését a nemzetközi hatásoknak és körülményeknek változásai is segítették. A nyugat, ami „rendszer” szívós ellenségképét alkotta, a művészetpolitika állandó veszélyforrása volt. És a rendszernek – főként a hetvenes évek közepétől – ekkor már csak korlátozott politikai eszközök álltak rendelkezésére az ilyen hatások semlegesítésére. 1966. májusában a Stúdió ’66-ban a fiatal avantgárd művészek, a későbbi Iparterv kiállítói, 1966. júniusában Molnár Sándor informel képei a Mednyánszky teremben, 1966. december 22-én a Zuglói Kör tagjainak képeiből rendezett tárlatok. 1968. februárjában régi és új avantgárd kiállítók együtt. Aztán az Iparterv I. 1968. december 12-én Sinkovits Péter 11 neoavantgárd fiatal művész képeiből rendezett kiállítást az irodaház aulájában. 1969. májustól júniusig kéthetente kiállítások a Központi Fizikai Kutatóintézet KISZ klubjában, a Budafoki úton. Keserü Ilona gesztusfestészete utalt leginkább vissza az Európai Iskolához, Frey Krisztián és Tót Endre a gesztusfestészet és az amerikai absztrakt expresszionizmus irányában alkotott. Molnár Sándor monokróm festményekkel jelentkezett. Bak Imre és Nádler István a geometrikus új absztrakciót képviselte. Hencze Tamás op-arthoz, Lakner László és Konkoly Gyula pop-art-hoz közelítő képeit mutatta be. Az Iparterv II.-t Szentjóby Tamás happeningjével zárták. A kiállítás csak pár napig volt látható, mert az akkor cenzori hivatalként működő Képző- és Iparművészeti Lektorátus betiltotta. A „Három T” elve azonban nemcsak a magyarországi szellemi életet szabályozta. Szorosan összefüggött a nyugati magyar emigrációhoz való viszonnyal is. Az állambiztonság és a kultúrpolitika a tiltott kategóriába eső itthoni alkotókat sokszor emigrációba kényszerítették, a már kint lévőket megpróbálták megosztani, semlegesíteni vagy a „tűrt/támogatott” kategórián keresztül hazacsábítani.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.