Igen érdekes története van azoknak a közösségi, intézményes és interaktív kereteknek, amelyeken keresztül a művészet megjelenik, hat a közösségekre, annak tagjaira, és a korszaktól függetlenül összeköti az alkotókat, valamint a művészetek „fogyasztóit”. Intézményes és nyilvános formái szakrális terekhez, otthonokhoz, kiállítóhelyekhez, magán-, és közgyűjteményekhez kapcsolódnak.  De léteznek műhelyek, iskolák, művészeti szalonok és akadémiák formájában is. Ezek történelmileg a művészet értékelésének és szentesítésének, valamint az ezekkel kapcsolatos társasági eszmecseréknek ugyancsak a helyszínei. A művészek életének számos szakmai közösségi formája van, ezekben az amatőr státusztól az akadémiáig „osztanak” helyet és helyzetet az alkotóknak. Vannak alkotó közösségek, melyekben a tagok nem üzleti céllal, hanem önképzésből és közösségi élményért hoznak létre művészetet. Az antikvitás ismerte már a mesterek körül kialakult alkotóműhelyeket. A kora középkor kolostori scriptoriumaiban, másolóműhelyek közösségében szerzetesek és apácák dolgoztak. A szerzetesi építőműhelyek a középkori Európa és Magyarország építészetének, technológiai kultúrájának legfőbb motorjai voltak. A kora és érett középkorban (különösen a 11–13. században) a monumentális kőépítészet tudománya nem világi céhek, hanem a különböző szerzetesrendek zárt műhelyei és vándorló mestercsoportjai kezében összpontosult. A városiasodás és a gótika korában a művészet átkerült a kolostorokból a világi városi közösségek céhrendszerébe. A festők, szobrászok, kőfaragók és építészek szigorú hierarchiájú szakmai és érdekvédelmi közösségekbe tömörültek. A művész magas szintű kézművesként (artifex) határozta meg önmagát. A műhelymunka (bottega) folyamataiban, közöttük egy-egy nagyobb oltárkép vagy szoborcsoport létrehozása során hatékony munkamegosztás jött létre. A nagy gótikus székesegyházak mellett működő, vándorló építőmesterekből és kőfaragókból álló zárt, nemzetközi hálózatok és testvériségek, amelyek sajátos belső szabályzattal és titkokkal rendelkeztek (Bauhütték- Katedrálisépítő páholyok). Az „udvari kultúrában” a mecénás uralkodók és nemesek maguk köré gyűjtötték a legjobb művészeket. A művészet itt a politikai reprezentáció, a hatalom legitimációjának és a társasági presztízsnek az eszköze volt. A felvilágosodás korában (18. század) a művészet kilépett az „udvar” falai közül, és az új, polgáriasodó közösségi terekben talált otthonra. A legfontosabb társasági formák a szalonok, a kávéházak, a tudományos akadémiák és a szabadkőműves páholyok voltak. Az első művészeti akadémiák Itáliában jöttek létre az 1500-as évek derekán. Európa legnagyobb hatású művészeti akadémiáját, a francia királyi szépművészeti akadémiát az az uralkodói szándék hozta létre 1648-ban, hogy az abszolút királyi hatalomnak meglegyen az abszolút művészeti hatalmat megtestesítő intézménye is. Az akadémiáknak ez a rendszere élt tovább a 19. század során is. Párizstól Münchenig, Bécstől Szentpétervárig, Madridtól Berlinig. Ezt a rendszert kezdte ki az a modern művészet, ami nem ismerte el sem az abszolút normákat, sem a művészeti érték kérdésében döntéseket hozó hivatali tekintélyeket. A hagyományos műformák kiterjesztett fogalmának jegyében a résztvevői-társalkotói szemlélet elterjedt tendencia. Olyan alkotásokról van szó, amelyek magát a nézőt, a közösséget és az emberi kommunikáció legszélesebb körét használják fel eszközükül. Események jönnek létre, amelyek a művészet erejével reagálnak aktuális társadalmi, politikai vagy környezetvédelmi ügyekre.

A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk.