Program részletei
Művészetek Háza 2026. november 25. 17:30 A látás fejlődése már a csecsemőkorban szorosan összefonódik más érzékekkel és képességekkel. A tapintás, a mozgás és a térérzékelés mind hatással vannak
Program részletei
A látás fejlődése már a csecsemőkorban szorosan összefonódik más érzékekkel és képességekkel. A tapintás, a mozgás és a térérzékelés mind hatással vannak rá, és fordítva: a látás segíti ezek kibontakozását. Az agy látásért felelős területei eközben hatalmas energiát használnak fel, hiszen a vizuális tapasztalatok feldolgozása a fejlődő idegrendszer egyik legintenzívebb feladata.
A művészeti alkotások látása (vagy művészi látásmód) nem fizikai képességet jelent, hanem egy sajátos észlelési, értelmezési és létrehozói folyamatot. Miközben a hétköznapi ember a tárgyakat a funkciójuk vagy a nevük alapján azonosítja (például: „ez egy szék”), a művész elvonatkoztat ettől, és a tiszta vizuális valóságot – a formákat, fényeket, árnyékokat és textúrákat – figyeli meg. Tőle tanulunk meg elvonatkoztatni a megszokottól, attól, hogy egy arcot nem szemként, orrként és szájként érzékelünk, hanem sötét és világos foltok, vonalak, szögek és tónusok komplex kapcsolataként.
A műalkotásokban egyenrangúak lehetnek a negatív terek is, a negatív tér pontos megfigyelése a kulcsa a helyes arányok és a valósághű ábrázolásnak. Tanulható a látás? Igen, és ebben a művészet az egyik leghatékonyabb fejlesztő erő. A rajztanulás valójában nem a kéz „ügyesítéséről”, hanem a látás átprogramozásáról szól. Az olyan technikák, mint a Baselitz-féle fejjel lefelé rajzolás (ami kikapcsolja az agy bal féltekéjének logikus, címkéző működését), vagy a kontúrok vakon történő követése, mind azt segítik elő, hogy úgy lássuk a világot, ahogy az valójában megjelenik a szemünk előtt, nem pedig úgy, ahogy az agyunk tudja, hogy létezik. A művész ma már nem feltétlenül fix tárgyat hoz létre saját kezűleg, hanem szabályrendszereket, algoritmusokat és feltételeket teremt, amelyekből kibontakozhat a vizuális élmény. A legfrissebb nemzetközi trendek – mint amilyeneket a Velencei Biennále kísérőrendezvényein is vizsgálnak – azt mutatják, hogyan szervezik hálózatok, okos-szerződések és blokklánc-alapú protokollok a művészi folyamatokat és a közösségi interakciókat. A kibernetikus törekvések körében a várostervezéssel és okos-technológiákkal összefonódó digitális projekciók valós időben reagálnak a nézők mozgására, így a műalkotás nem egy statikus tárgy, hanem egy folyamatosan változó esemény. A túl tökéletes, mesterségesen generált vizuális dömping ellensúlyozásaként a művészek egyre gyakrabban használnak kézzel rajzolt elemeket, kollázst és organikusan tökéletlen formákat a hitelességük megőrzésére. A banalitás viszont a művészetben nem egyszerűen az ötlettelenséget jelenti, hanem az egyik legizgalmasabb, leginkább provokatív alkotói eszközt. A hétköznapi, elcsépelt, giccses vagy unalmas dolgok művészi kontextusba helyezése alapjaiban forgatta fel a modern és kortárs esztétikát. A banális témákat mindenki ismeri. Felismerjük a bevásárlókosarat és a naplementét. A tömeggyártott, unalmas tárgyak ismétlése rávilágít a modernség kiüresedésére és a túlfogyasztás tényére. Mert amikor valami nagyon unalmasat szokatlan környezetben látunk, kénytelenek vagyunk új szemmel nézni rá, és átértékelni a formáját, a textúráját vagy a kulturális jelentőségét. A banalitás a művészetben valamiféle tükörként „működik”. Megmutatja, hogy az unalmas, közönséges dolgok is hordozhatnak mélyebb jelentést. Ahogy a mondás is utal erre: a jó művész nem a különlegeset, hanem a hétköznapit mutatja meg különleges módon.
A belépés díjtalan.
A program- és időpontváltozás jogát fenntartjuk
Idő
November 25. (szerda) 5:30du. - 7:30du.